újra itten

Lassan végéhez közeledik a leideni évem... Furcsa, még mindig nem az "enyém" a hely, de azért már jelentősen megszerettem ezt a kisvárost. Szóval ezért is, tiszteletadásból, no meg a tavaszi tulipángiccs eltávolítása céljából átváltoztattam a fejlécet Leidenre. Jó kis hely ez!!! Pláne, hogy mostmár a diplomaszerzés valós látótávolságba került! Ugyanis a szakdolgozatom szinte fullosra kész, és pozitív kritikákat kaptam. Még kell rajta egy napnyi simítást végezni, de ez azt hiszem az elmúlt időszak kemény munkája után már meg sem kottyanhat!

Az órákat elvégeztem, és ebben a félévben hihetetlenül szuperáltam. A didaktika-tangyak is és az a kutatószeminárium is 8.5-es osztályzatot hozott. Az ilyen csillagos ötös plusz kb. otthon. (Tizes a skála, de a 10-est soha senki nem kapja meg. A lehető legmagasabb osztályzat, amit élő emberről hallottam, hogy megkapott, az a 9-es). Tehát én a két 8.5-es osztályzatommal überkirály vagyok, azt hiszem, két roppant nehéz tárgyból. A szakdogámra még nincs jegy, ez majd aug. végén születik meg, ha már a második bíráló is elolvasta. De ezt majd csak péntek után, mert akkor adom be a végleges, illusztrációkkal ellátott, megszerkesztett verziót.

Szóval vegyes érzés. Jó volt ez, rengeteg tanulás, szörnyű falakbaütközés, egy nagyon lassan - de megkedvelt kollégium, csontighatoló hideg, cigiről való le- majd visszaszokás, átlag kétheti egyszeri biciklin való bőrigázás, néhány (vagy inkább több) új ősz hajszál. És még egy masterdiploma. Hatótávolságon belül.

Keukenhof

Örömmel jelentem, Hollandiába beköszöntött a tavasz! Megnőtt a napsütéses órák száma, virágok nyílnak mindenütt az út mentén, a kanálisokban már úszkálnak a kacsák, azaz tőkésrécék. Ez jó, már nagyon kellett a tavasz és a napfény... Ennek örömére lecseréltem a blog fejlécfotóját, mert most ez jobban illik az évszakhoz. Minden feedback jól jön, ha nagyon csöpögősnek találjátok, akkor leveszem. A képet ma csináltam Keukenhofban, ugyanis végre ide is eljutottam. :)

Keukenhof maga a park neve, Lisse városka mellett fekszik. Leidenből busszal lehet oda eljutni, fél óra az egész, talán annyi se. Bicajjal azért nem akartunk nekivágni, mert habár gyönyörűen süt a nap, hideg van, fúj a szél, télikabát és sál még sajnos kell... és ilyen körülmények közt nem a legjobb 20 kilométert letekerni, habár az odavezető út gyönyörű lehet, ugyanis ez a vidék itt Leiden mellet az ú.n. "bollenstreek". Ez azt jelenti, hogy (tulipán)hagyma-vidék. És valóban, a buszon odafele az ember szeme amíg csak ellát, csupa-csupa mező mindenütt, rajta pedig tulipánok nőnek. Nem semmi látvány.

A park maga meg hatalmas. Rengeteg kreatív kompzícióban kiültetett, mindenféle színű, fordrú, méretű, szegélyű, csillagos, sima, tarka, kicsi, nagy, illatos tulipán található benne, tehát az egész egy nagy tulipánpark. Nagyon szép látvány!!! Sok pavilon is van, benne holland népviselet kiállítással, és a parkban van egy malommúzeum is. Tehát jobbára ilyen skanzenre hasonlít, ahol a tulipánoknak és a kertgondozásnak jutott a fő szerep. Rengeteg fotót készítettünk, akit érdekel a képeimet megtekintheti, ha ide kattint.

Szép nap volt, a hideg szél azért jól átfújt, de a nap is megsütött, kb. olyan hat órán át mászkáltunk, ki vagyok merülve. Az ilyen helyeken az is lefársztja az embert, hogy rengeteg a túrista, mindenki őrülten fotózik, sok a totyogó lépésben haladó ember. De persze egyszer megéri ide is eljönni, mert ilyen máshol a világon nincs.

Az alábbi képen a kis csapat, Frida, Eva, Etus és Laura.

Mama appelsap

Ugye mindenknek megvan az Opus régi slágere a Life, amit mindenki csak úgy szokott magyarul énekelni, hogy "Life... nanaa-nanana... Levelet kaptam life" - nah, Hollandiában is megvan ennek a fantasztikus hülyeségnek a hagyománya, hogy mindenféle holland szöveget belehallanak nem holland dalokba. Ezt a levelet-kaptam-life jelenséget itt Mama Appelsapnak hívják, mert az egész egy Michael Jackson számmal kezdődött, amiben a szöveget úgy hallani hollandul, hogy "Mama appelsap" (= Mama almalé). A lényeg, hogy ez annyira vicces, hogy én dőltem a nevetéstől... Főleg a Youssou N'Dour feat. Neneh Cherry - 7 Seconds-ön, amiben éppen Koemanról hallani vicceseket, (ugye ő a magyar válogatott szövetségi kapitánya, haha), vagy éppen a régi Lambada "Waar is toch dat zebrahondje voor" sora zseniális
(= Mire is kell az a zebrakutya nekünk), hahaha... vagy a Down Under "Ik zat alleen in een vuile kameel"-en haltam meg a röhögéstől (= Egyedül ültem egy mocskos tevében)... de a Bob Marley féle Theezakje (= teásfilter) se semmi :D
A hollandok ezek szerint szeretnek holland szövegeket belehallani a külföldi számokba, és méghozzá mekkora orbitális baromságokat... és ez a rádióban egy tök jó kis műsor. Aki valami hülyeség-szöveget elkap, betelefonál, és bemondja. Ők meg bejátsszák. A minap ilyeneket hallgattunk páran, és hahaha, mindenki sírt a nevetéstől. Szóval meg kell osztanom veletek - sorry, ez a hollandosoknak vicces, de szerintem pár dolog érthető hollandtudás nélkül is :D

Ez a rádióműsorból van, csak hogy a dolog hangulatát és "komolyságát visszaadjam:



Ez meg egy gyűjtemény az eddigi mama appelsapokból:



És ez a végére a csúcs... hihi "Zomer in Zaandam" vagy "Luilak hang je jas op" :D

...És megint egy fordulat!

Még jó, hogy alább bejegyeztem itt az NDSM-werf-es szösszenetet. Ugyanis vége. Éltem azzal a jogommal, hogy a próbaidő arra való, hogy meglássuk, beválik-e a munka, vagy nem. Hoztam egy racionális döntést, nem feltétlenül jó vagy rossz döntést. Pusztán az ésszerűség vezetett erre, és az, hogy hallgattam az idegrendszerem jeleire... A szörnyű az egészben mindössze annyi, hogy úgy mondtam fel, hogy nem akartam felmondani. Igen, tökre bejött az MTV, ami viszont nem jött be az a stressz, a napi 3 és 3/4 óra oda-vissza utazás, és az idegi kipurcanás, hogy mikor is írok én emellett majd szakdolgozatot, meg mikor készülök fel a többi órámra. Szóval rossz volt az időzítés belekezdeni egy normális munkába, amíg itt nem fejeztem be a kötelezettségeimet. Mert bizony vannak, csak úgy hemzsegnek... hogy mik is?

• Szakdolgozat.
• Tanítási gyakorlat.
• Kutatószeminárium - Indische reisverhalen.

Szakdolgozat. Hát ez öhmm... igen, ez az, ami a kárát szenvedte eddig annak, hogy dolgoztam, és mellette a fenti tevékenységekre készültem. Őrülten bele kell fognom, mert őrülten bele kell fognom. Persze, már olvasgattam hozzá, de ajj, ezt a témát inkább hagyjuk is. Meglesz, az nyilvánvaló, mert ismerem magamat, de hát akkor is, ez egy jó nagy adag stressz.

Tanítási gyakorlat. Májusig tanítok az egyetemen itt Leidenben a kis elsőéveseknek holland nyelvet. Annyira, de annyira cukik, hogy leírhatatlan. A csoportom 12 főből áll, ebből mindössze egy lány európai, a többiek a föld minden pontjáról jöttek: vannak nyolcan Ázsiából, van egy srác Afrikából, van egy srác a Közel-Keletről és van egy lány Észak-Ámerikából. Mindegyikük ilyen kis 18 - 19 éveske és lelkes, motivált. Nagyon jó érzés, meg sikerélmény, ami például most hétfőn is volt. Rávezettem valakit egy jó válaszra, és ő mondta ki azt végül, pedig azzal kezdte az elején, amikor felszólítottam, hogy "jaj, ő nem tudja". Ezzel pozitív érzést keltettem a tananyag iránt benne (remélem)... Ilyen apró didaktikai dolgok alapján is ítélik meg a teljesítményemet, mint tanársegéd gyakornokot. Meg a vezetőtanárom is fantasztikus nő, nagyon jól lehet vele együttműködni. És a hangulatról ne is beszéljünk, brilliáns. Mondta Liesbeth (a vezetőtanár), hogy látta rajtam, hogy szoktam néha izgulni, de ez nem olyan mértékű, ami hátráltatna, sőt. Szóval meg volt elégedve velem, meg én is az eddigiekkel. Persze sokat kell gyakorolni még... a sok készüléstől függetlenül igazán élvezem, viszont amikor vasárnap éjjel a dolgozatokat meg a házikat javítottam, hajnali fél 2-kor, akkor annak annyira nem örültem. (Woow, ez három mutató névmás volt egymás mellett! Nah a hollandban ilyet nem lehet ;))

Kutatószeminárium - Indische reisverhalen. Megint mélyebbre ásom magam a Holland-Indiák 19. századi múltjába. (Hogy hívják Indonéziát 1945 előtt? Hollanul Nederlands-Indië, és ez több magyar műben Holland-Indiáknak van fordítva, de valahogy oly furán hangzik ez a fülemnek). Ilyen feltáró utazós történeteket kell magunknak vadászni, az egész 19. századot felosztottuk öt periódusra, két évtizedenként. Minden periódusból kell mindenkinek egy-egy történetet találnia, elemeznie, stb... Ma tartottam referátumot Franz Junghuhn, természettudós és utazó-felfedezőből például, a hétvégén az 1851-es könyvét olvastam és elemeztem... Ugyebár ez sokkal lassabban megy - amúgy is lassan olvasok hollandul, teljesen érthetően, (didaktikán olvastuk, hogy az ember idegen nyelven az anyanyelvi olvasási sebességének olyan csupán 60%-os sebességével olvas !!) - tehát alapból lassabb vagyok hollandul, de így meg pláne, hogy egy régi, több mint 150 éves holland szövegről van szó. Ez olyan, mintha valaki, aki csak most tanulná a magyart, Jókaival kezdené a szorgalmi olvasást és ezt hétről-hétre, természetesen. Persze az előadás nagyon jól sikerült, ma brillíroztam. És ez jó. Viszont rengeteg energia volt benne, és még irdatlan mennyiségű 19. századi holland olvasmány és referátum áll előttem, úgyhogy kemény. De a tanár cuki, az az elkalandozós típus, és látszik rajta, hogy nagyon képben van Holland-Indiából... És érzem magamon, igen, hogy az elmúlt időszak nagyon megdobta a holland tudásomat, viszont az angolt legalább olyan mértékben vissza is vetette. A hétvégén találkoztam Andreával (igen, kis olasz barátommal, itt volt Amstiban) szóval beszélgettünk és olyan nehéz volt... ilyenkor érzékelem a bőrömön, hogy én tényleg Hollandiában élek és a zöldségesnél ezen a nyelven veszek banánt, azaz vennék, mert itt nincs zöldséges, csak Albert Heijn. Persze ott nagyon durvák az árak, és ezért hetente egyszer tehetem be a lábam, a többi napra marad a többi olcsóbb bolt. Nah de a lényeg a lényeg, érzem, hogy hollandul már nem tudnak sarokba szorítani, megértetem magam a bankban, az utcán, a buszsofőrrel, a könyvtárossal, a kutyasétáltató bácsival, és az órán is a referátumom alatt, s utána is, hozzászólok, nem tudnak lenyomni. És ez nagyon nagyon jót tesz az önértékelésemnek, mert extra nehéz úgy ott lenni valahol, hogy közben nem tudod hol vagy, s főleg nem tudod mit keresel ott. Néha olyan jó lenne egyet ordítani, vagy kimenni egy erdőbe és ott a hegyen ordítani, de itt se hegy, se erdő nincs. Viszont van egy hatodik emeleti erkélyünk, amelyre 24/7 rásüt a nap, márha a nap szíveskedik előbukkanni. Ma délelőtt viszont olyan finom meleg volt a napon sütkérezni (télikabátban), az erkélyen állva, és csukott szemmel hallgatni a kacsákat és az áthaladó intercity-t, ami itt a ház mellett megy el. Ja igen, mikor bicajjal jövök haza, mindig megfulladok mire felérek a vonatos töltésre, szóval mindig örülök, ha jön a vonat, mert akkor van olyan 45 másodpercem kifújni magam a bringán "legitim" módon, miközben a sorompó előtt állok.
Mert amúgy szégyellnék megállni lihegni a canga tetején, így is lehagy minden holland, még az ötven-hatvan évesek is, folyton elsüvítenek mellettem a bicajukkal... Persze lehet, hogy ez azért van, mert a biciklim régi, öreg, tipikus holland omafiets, és rozsdás is. Igen, határozottan a bicikli tehet a dologról.
Szóval..... nagy volt a dilemma, de önmagamat választottam és azt, hogy nincs szükségem felesleges stresszre, van az így amúgy is. Egyéb fantasztikusan izgalmas események a közelmúltból: a télikabátom zipzárja elromlott, hurrá, a tél vége előtt két héttel vehetek új télikabátot. Hát nem fogok, marad a csupán gombolós megoldás, ami a szél kabát alá történő, extra behatolását biztosítja, biciklin ülve. Finom. Aztán, C befejezte a szakdolgozatát. Szinte teljesen készen van, még a konklúzió és a bevezető körül kell egy - két finomítást elvégeznie. Remélem, mostmár nemsokára tényleg mehetek is a summa cum laude diplomaosztójára. Aztán szombaton voltunk Maaikéék lakásavató buliján is Amsztiban, ajj, milyen gyönyörű helyen is van az... Aztán, egy jó hír: freelancerkedem, azaz szabadúszom, a dbnl-nél. Irodalmi folyóiratok bedigitalizálásának projektjében veszek részt, Renskével együtt. Nem ebből fogunk meggazdagodni, azt hiszem ez nyilvánvaló, de legalább kellemes projekt. Irodalmi, jól mutat a cv-n, hollandszakos professzorok vannak benne a szerkesztőségben (nemcsak Leidenből, hanem az UvA-ról is, Groningenből, Utrechtből, stb.), szóval ez ilyen összhollandtanári, kulturális értékmegőrzés célú dolog, a köz javára. Ééés nem utolsósorban, itt van Leidenben, 10 perc bicajjal, nem pedig egy és háromnegyed óra... És olyasmiről szól, ami a szakmám, a "holland irodalom" - hahaha, a holland irodalom a szakmám! A pék, az szakma, meg az orvos, az szakma. A holland irodalom az inkább érdeklődés. Szeretet. Kiváncsiság. Menekülés. Szóval nem nagyon tudom merre is majd, sikerült a tuti bizonytalanságot választanom ezzel a lépéssel, de nem baj. A fő, hogy önmagamat választottam, és az egészséget. Ajj, már megint a szív-ész vitánál kötöttem ki, mint mindig. Úgy tűnik, ettől már nem szabadulok meg soha. De Renskével megbeszéltük, hogy most, hogy a nap már egyre inkább elődugja zsenge arcát a felhők mögül, egy igazi csajszis napot kell tartanunk, mert megérdemeljük ennyi szürke és nehéz után. Áprilisban elmegyünk Haarlembe, vagy Goudába, még eldöntjük, valahova itt a környéken, és mászkálunk, múzeumozunk, nagyokat lattézunk és vásárolunk. Jajj, de jó is lesz! Csak már lenne április, és menne le ez az utolsó hideg hónap. Az első tél az életemben, amikor a torkomon éreztem a hideg szorítását. De jön az április, már mindjárt itt van!

NDSM werf

Itt dolgozom, emellett a tengeralattjáró mellett köt ki a komp. A hangulatot nagyon visszaadja a köd és a szürke, érezni a reggelt, az álmosságot... A hideget és szelet képzeljétek hozzá. Indul a nap, megyünk dolgozni.

Ilyen konténerből épült diákszálló van a Neveritaweg mellett, a kompkikötővel szemben. Fura, fura, fura.

És hogy mi ez az NDSM werf? Ez a rövidítése a helynek, ahová járok szinte nap, mint nap. Az NDSM a Nederlandse Dok en Scheepsvaart Maatschappij rövidítése, tehát hajógyári építőipari társaság. Már régen nem létezik, Amsterdam régi kikötői negyedének ipari öröksége ez a terület. Bezárt gyárak, elhanyagolt hatalmas és széles hajódaruk, összefirkált falak, egy konténer-diákszálló, régi lehorgonyzott hajók, egy botel (ez a hotel + boat összeolvadása), meg a jó kis ruszki tengeralattjáró roncs alkotják a környezetet. Nagyon fura mix, egyszerre oly sok mindent lélegez be itt az ember. A hajóipari 19. századi múltat, a modern kor nyomorát, lepusztultságát és egyben pezsgését, az északi emberek keménységét, ahogy a hideg szél vágja a torkodat. Olyan, mint egy lebegő vízi múzeum, amit az idő megőrzött, de átformált. Ettől underground.

Ezt a képet nem én csináltam, de lenyűgöző ez a daru... A mérete, az ahogy az egész terület látképét ez a forma már messziről meghatározza. Sok partyt tartanak a lábainál, amit anno három éve nekem is volt szerencsém megtapasztalni.

Szintén roppant érdekes... Modern lakó- és irodaház, a vízen, cölöpökön. Ahogy elhalad a komp mellette, látni, ahogy hullámzik a földszinti lakás alatt a víz.

Itt meg látszik a BOTEL, egy nagy vitorlás, a lemenő nap, és a kedvenc tengeralattjáróm. (Őszintén szólva az egyetlen tengeralattjáró, amit valaha is élőben láttam)

Megfigyeltem, hogy legyen az komp, vonat, vagy busz, minden nap látok egy holland nőt, aki nem aggódik a környezete pillantása miatt, és lazán előveszi a sminkestükröt meg szemceruzát, és a csurigtömött buszon/kompon/vonaton, munkába menet vagy munkából jövet, nekiáll sminkelni. Én még akkor sem tudok, ha egyvalaki figyeli amint sminkelek, például néz közben mondjuk C, és emiatt nem bírom ki nevetés nélkül... De itt északon ez mindennapos eset a nyilvánosság előtt, és nekem fura. Fura, mert valahogy a szépítkezés számomra intim dolog, és ezek itt lazán mindennap nyomják a nyilvánosságnak. A metrón BP-en nem olyan sok nőt látni amint tusozza a szemét. Itt ez mindennapos. És emellett a kompon én amúgy is nyakig (!) burkolom magam a télikabátomba, szorongatom az egyre kihülőfélben lévő coffee to go-mat, és még így is érzem a csontjaim között süvíteni a szelet. Ezek meg sapka nélkül cicomázzák a szőke fejüket. Hihetetlen.

Másfélmillió lépés..

Eszembe jutott ez, rákerestem, és fel kell ide raknom. Gyönyörű. A gyerekkorom...

Milyen szép is volt a nyolcvanas években gyerkőcnek lenni és ezen felnőni. És engem vajon merre visz a másfélmillió lépésem....

Dolgozó nő

Elindult a február és elindult egy új szakasz... a kőkemény igénybevétel szakasza. Amsztiban dolgozni és Leidenben lakni és tanulni nem egyszerű dolog. Ahhoz, hogy beérjek a munkahelyemre reggeli 6-kori kelés szükséges. Aki ismer, az tudja, hogy az ilyen nagymacska-félék módjára - oroszlááán - imádok sokáig aludni, és emiatt a hajnali kelés nekem borzasztó nagy teher... És akkor több, mint másfél óra csak beérni. Fél óra ki a Leiden Centraalra, ott nyomok magamba intravénásan egy kávét, aztán fél óra durván fel a vonattal Amstiba. A vonatablakon kitekintve koromsötét éjszaka van, kicsit pirkad már Amsti irányába, a Sloterdijk ronda épületei már egészen sötétkéken kivehetőek... a vonaton síri csend honol, egy-egy ingázó, dolgozó holland ember horkanása zavarja meg a csöndet. No meg amikor ordít egyet a kalauz: "Dames en heren, uw vervoerbewijs, alstublieft" - egyszerre riad fel több tucat horkoló jóltáplált aktatáskás hollandus. És akkor olyan nyolc felé megérkezik a vonat a sötétkék-ködös, csípősen hideg s nyirkos levegőjű álmos pályaudvarra. Hideg van, és érezni a víz illatát, ahogy a komp irányába indulok. Mert igen, az Amsterdam Centraalról még be kell jutni a melóba komppal, arra szintén számoljunk durván fél órát, várakozással együtt. A kompok mellett süvít a szél, a fedetlen fejű lengeszoknyás biciklisták hordái meg szépen felsorakoznak a kompra várva. Egy bevándorló muki a kezembenyom egy Spits-t, ilyen helyi metró-újság, jó lesz a kompon olvasgatni.

A héten csak kapkodtam a fejem, úgy ömlött rám a sok új információ... Mondanom sem kell, minden, ami a betanítás része a dolgoknak, de minden és minden, hollandul történik körülöttem. A betmutatkozás, a HR, a főnököm, a körbevezetés, a kollégák, minden!! Nagyon nehéz fáradtan 8 órán át koncentrálni, ráadásul nem az anyanyelveden. Rámtört, hogy nagyon hiányzik, hogy magyarul beszéljek. Főleg tegnap (mert szombaton is melózom, mert élő adás van, ilyen gyerekműsor), tehát bent kellett lennem, és az egyik amúgy nagyon szimpatikus kolléga csajjal beszélgettem a szünetben. Nagyon kedvesen érdeklődött a "szláv nyelvek felől" meg az elején még azt is kérdezte, hogy mióta is lakom itt és mióta nem "Bulgáriában"? Arghhh, ilyenkor - mert tök jószándékú a csaj - nem reagálok, csak kedvesen a válaszomban kihangsúlyozom, hogy fél éve nem vagyok már Magyarországon. (A hollandban a két szó, a Bulgarije és a Hongarije nagyon hasonlóan hangzik, szóval nyilván emiatt nem jegyezte meg). Vagy amiatt, hogy nem figyelt oda, és valójában fingja sincs Közép-Európáról. És hangsúlyozom, egy nagyon szimpatikus kolléganőről van szó. Szóval ez ilyen általános jelenség, hogy az emberek itt "Nyugaton" magukra öltöttek egy ilyen fajta leszarom azt, ami tőlem keletebbre van mentalitást. Persze nem mindenki, de nagyon-nagyon rossz érzés ez, mert hihetetlen mennyiségű értékes dolog hiányzik nekem, amiről ez a csaj még csak nem is álmodott. Másfelől meg igen, annyira máshogy működik ez a világ itt. Nagyon nehéz, olyan mintha két énem vagy két felem lenne, két világgal, és itt a magyar felem küzd, hogy megértsen és megértessék, Magyarországon meg a holland felem tapasztalata tiltakozik a dolgok megszokott menete ellen. Fura és ez az in-between pozíció nagyon megnehezíti az ember életét. De hát kinek könnyű...

A munkáról meg, nagyon érdekes látni, hogyan készülnek a műsorok, meg az egész folyamat, de főleg az az érdekes, amikben eltér ez attól, ahogy egy budapesti irodában léteznek az emberek. Fura, hogy a hollandok egyáltalán - vagy alig páran közülük, de nagy általánosságban elmondható, - nem esznek meleg ebédet. Senki szinte nem eszik meleg ebédet. Ez a fogalom itt nem létezik. Kantin persze van, de a legtöbben oda se mennek le, hanem a számítógépük mögött bevágnak két szendvicset, és csinálják tovább a feladataikat. Az ebédszünet pihije annyi, hogy amíg a pofazacskójukban épp egy falat aprítódik, nem valami táblázatot, hanem épp az aktuális híreket olvassák egy pár percig.

Ha az ember úgy dönt, hogy lemegy a kantinba, akkor is, meglepő, amivel találkozik. Csak egy fajta leves van. Ezen kívül ki van téve sokféle zacskós kenyér, amiből mindenki vesz egy-két szeletet. Van nagyon sokféle magos-színes, barna, fehér, érdekes formájú zsömle, azt is lehet venni. És, ez a hihetetlen része, szeletenként előrecsomagolt felvágott, vagy sonka. Egy szerencsétlen szelet befóliázva, és bevonalkódozva. Ugyanez a sajttal. Szeletenként lehet megvenni az általad összeállítandó ebédszünet-szendvicsedbe. Persze lehet kapni ivójoghurtot is, meg rengeteg tejet is, sokfajta kiszerelésben. Mindenki, aki holland, természetesnek veszi, hogy ebédre eszik egy szendót meg egy pohár tejet. Esetleg elrágcsál mellé egy paradicsomot is. Hihetetlen. De ha ez nem tetszik keletről érkezett leányunknak, aki a Duna Távörben megszokta, hogy kényelmesen, ráérősen hatalmas választékból a kollégákkal meleget ebédel, van itt azért kérem szépen "napi menü" is: ez azt jelenti, hogy egy melegnek kikiáltott dolog azért előfordul. De persze ne főzelékre, tésztára, vagy valami egytálételre gondoljunk, neeeem, hanem valami melegszendvics-félére... Egyik nap volt Foccaccia, (ilyen melegszendvicsre hasonlító méretű tésztás cucc, belesülve sajttal és ilyesmivel), másik nap volt egy előrekészített szendvics, melyben a "meleg menüjelleget" csupán a sült csirkemell szolgáltatta. Aztán volt egyik nap meleg étel gyanánt krokett - nah, ez ilyen húspépes rolád, amit szintén kenyér közé téve nyelhet le a szerencsétlen, melegételre áhítozó dolgos ember.

Szóval katasztrófa. Most értékelem én igazán a "postás éttermet" meg a jó magyar menzát, basszus, hiányzik nagyon, és nem csak a kacsacomb - magyar módon elkészítve, mert itt apropó, többször már megszívtam, mert véresen rakják eléd, ha kacsát kérsz, az éttermekben, mert itt mindent "rozéra" sütve szeretnek ezek a népek itten... - szóval hiányzik sok-sok-sok minden, és nemcsak a drága dolgok, kacsasült vagy kolbász vagy téliszalámi, de a grízes tészta is vagy egy jó kelkáposzta-főzelék... Hmmmm, egy tányér grízestésztáról álmodom, előtte egy adag gulyáslevessel.... Vagy előtte mondjuk egy igazi húsleves, olyan magyar módi... ajjjj, mindjárt sírok.

És az hiányzik még, hogy ne gyomorgörccsel kelljen ennem, ha arra gondolok, hogy cicamica kollegina már lenyomta a sajtosszendóját, és mennem kell vissza, mert az ebédszünet egy morzsányi idő... Mert itt nagyon hatékonyak, nagyon dolgosak, melózás folyik, komolyan, minél nagyobb időhatékonysággal. Viszont, ami meglepő, és nem mulatságos, az az, hogy a menza sokkal olcsóbb, mint otthon. Én mindig eszem az egy létező levesből és a "meleg" krokettből, hozzá két szelet kenyér mondjuk meg egy "üccsi" és ez így 3 euróra jön ki kb, vagy ennél is kevesebb... Próbáljon meg bárki, aki ma Magyarországon egy multinál dolgozik, ebédelni 3 euróból a menzán... hahaha!!! A magyarok vérét elszívják a menzás árak, kajajegyekből emlékszem mennyit hagytam ott étkezésenként... itt viszont az arányaiban és munkafeltételeikben sokkal jobb színvonalon tartott alkalmazottak feleannyiért ebédelnek. Ezen felül a folyosón van gyümölcs ingyen kitéve, mindenki vehet, és naponta annyit ihatsz amennyit akarsz, minőségi kávét vagy teát. De nincs kávézó, ahol órákat csacsognak a dolgozni nem akaró alkalmazottak, mint az otthon történt általában... Itt a nespresso automata karnyújtásnyira van mindenkitől, amit miután kinyomtál magadnak, (ingyen, igazi tejhabbal, mmmm) szépen visszakotródsz dolgozni. Teljesen más tehát a munkahelyi kultúra, az emberek hozzáállása, és maga az itteni munkamorál, környezet, felszereltség is. Mondhatni összehasonlíthatatlan.

Van még egy csodás dolog: hatalmas terasz van, ahová az ember ha kilép rágyújtani, egész Amsterdamot belátja!!! Olyan oltári a panoráma, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Nekem szó szerint földbegyökerezett a lában azon a teraszon. Rögtön a nagy vizet, az IJ-t látni, és mögötte ott az A'dam Centraal, és mögötte a templomtornyok, a felhőkarcolók, a hajódokkok, a düledező házak körvonala... Ellátni egész Amsterdam Zuid-ig, a Rembrandt-torenig, stb... pedig a város totál északi részén áll az ember. Az orrod előtt meg egy hatalmas régi vitorláshajó, egy palacsintázós-étteremhajó, egy hajó-szálloda és egy kiöregedett leláncolt háborús tengeralattjáró. Rajta sirályok székelnek, a szó mindkét értelmében. Melletted meg ilyen hatalmas hajóépítési daruk törnek az égbe. Monumentális vasdarabok látványa... ugyanis ez a rész a régi hajógyári része Amsterdamnak. Az egészben az a szimbolikus, hogy annak idején 2007-ben Angeláékkal a Konninginnedag előnapján, ugyanitt voltunk egy underground hajógyári reggae-partyn... a party ugyanott volt, ahol a mostani munkahelyem!! Megjegyeztem a reggae-party gyártelepének az utcanevét, mert anno rossz kompra szálltunk, és keringtünk az Északi részen rengeteget, míg megtaláltuk a partyt. Egész Amsterdam Noord ugyanis ilyen gyárias, kicsit lepukkadtabb városrész. De jön felfele. Anno még arról az ominózus reggea partyról csináltam is egy minimál bejegyzést még 2007 áprilisban. Vicces, nagyon vicces, hogy anno ugyanott voltunk, hihetetlen atmoszférájú raszta-bulin, egy hajógyártelepen, és jamaikaiaktól ilyen kókuszrizses frissítőt vettem csemegének, és mindezt ugyanott, ahol most dolgozom. Szó szerint, egyetlen kőhajításnyira van a party és a munkahelyem épülete, talán egy parkolónyi terület választja el a kettőt egymástól. Be is kell ide tennem az anno akkori, majdnem három évvel ezelőtti party képeiből egyet a régi önmagamról, hogy illusztráljam a munkahelyem terepét... mert ugyanitt kezdődött el az akkori Amsterdami Aranykor... annyira fantasztikus volt az a periódus, három éve, azokkal az emberekkel... és ott, a Neveritaweg-en indult minden, ahol ez a party folyt, és most ez az ominózus daru ugyanúgy mindennap a munkahelyem teraszáról az arcomba nyomja hatalmas vasdarabjainak látványát. A látvány kikerülhetetlen... Mint egy élő mementó, olyan ez a daru nekem tehát... emlékeztet szüntelenül arra, hogy ki voltam akkor, három éve, és most ki vagyok, hogy most hol vagyok. Fizikailag ugyanabban az utcában, ugyanazon a helyen... és közben mégis mennyire más az egész, más a helyzet, más vagyok én is. Ez a daru nekem egy mementó, egy szimbólum, hogy nem véletlen vetett vissza ugyanoda az élet, hogy gondolkozzam azon, mit-miért, s hogyan... És főleg hogy ki is ez az Etelka itt táncolva valami hihetetlen légkörű buliban, raszta emberekkel, gyári graffitis háttérrel, rengeteg decibellel üvöltő reggae zenével, a meleg áprilisi kókuszrizs illatú levegőben... Anno a munkahelyem épülete még nem is állt itt... Csak annak az "underground" bulinak a régi telepe melletti gyárába költözött, és azt alakították át irodának. Szimbolikusan élem meg az élet ilyen apró, nagyon finom mozzanatait, ezeket az apró jeleket, melyek jelzik nekem, hogy nem véletlen, amiért egy életút bizonyos irányban halad. Szóval ez a kép majdnem három éve készült, 2007 áprilisban, ugyanott, ahová most munkahely formájában vetett az élet. Érdekes, akkor ez a hely a felszabadult Etus megszületését jelentette, azt az Etust, aki élvezi az életet, most pedig itt dolgozom, egy teljesen más életszakaszban.

Leírhatatlan egyébként az érzés, amikor amúgy is komppal kelek át reggel és este az északi oldalra, majd onnan vissza. Olyan 10-15 perc a kompút (és ingyenes!), hihetetlen a látvány... majd igyekszem fényképezőgépet vinni magammal, és egyszer ha süt a nap (ha egyszer az életben megérem, mert elegem van a szürkéből, a hidegből és a ködből!!!!) szóval ha egyszer végre sütni fog a nap, akkor lefényképezem ezt a látványt, hogy friss, up-to-date fotókkal is szolgálhassak majd.

De most a végére még valami egészen mást. Óh, kéremszépen: ne merje szidni senki a BKV-t!!! Itt, Hollandiában az ember megtanulja értékelni az otthoni szolgáltatást. Lehet hogy a járművek és szerelvények itt átlag öt évesek nem pedig harmincöt, de mégis, a menetrend egy katasztrófa, ami például a buszokat illeti!!! Otthon soha nem kellett mondjuk fél órát vagy egy kerek órát várnom a jéghideg szélben egy buszra, mert a menetrend szerint fél óránként vagy óránként közlekedik. Otthon azért átlag 5 percenként jön egy bármilyen jármű, max 10 perc várakozástól már fel szokott háborodni a budapesti utas. Nah, itt ez nem így van. Meg kellett tanulnom a buszmenetrendet, mert reggel fél óránként van egyetlen egy. (És nekem ugye hajnalban ki kell jutnom a Leiden Centraal-ra...) Szombat reggel viszont nem félóránként, hanem másfél óránként megy a busz. Ami azt jelenti, hogy a szombati munkanapon, amikor is amúgy is nagyon korán be kell érnem, mert élő adás van, szóval akkor muszáj bicikliznem az állomásra, fél órát, hóban fagyban, nyirokban, esőben, brrrrrrrr... Borzasztó!!! Persze itt mindenkinek vagy van autója, vagy ha nincs akkor mindegy, hóban fagyban biciklizik. A hollandoknak ez nem gond, sapkát sem vesznek fel itt télen az emberek. A fejek olyan 2%-án szoktam sapkát látni. És a biciklisek fején is ez az arány... őőőrület. Hát én szeretek bicajozni, de hajnal fél hétkor csípős szélben nyirkos csontig hatoló hidegben nem vagyok hajlandó 25 percet - fél órát biciklizni az állomásig. Nem és nem, úgyhogy maradt a menetrendmagolás. Szombaton meg muszáj lesz biciklizni, mert a reggeli hetes első busz nekem nem jó, a következő meg fél kilenckor van... Szóval muszáj lesz bicajozni az állomásra szombatonként... Lélekben készítem magamat...... A legrosszabb az volt, amikor este fél nyolckor megérkezve vártam a visszabuszt, hát basszus, pont elment, és 30 percet fagyoskodtam... grrr!!! Következmény: csúnya megfázás. Jó szarul is vagyok, de az ember az első hetén nem jelenthet beteget, tehát tisztességesen lenyomtam a hetet. Mondanom sem kell, 13 éves korom óta nem fordult elő velem, hogy este 10-kor édesdeden aludjak, de az elmúlt napok tanulsága az, hogy bezuhanok az ágyba már olyan fél 10 felé. Nagyon-nagyon durva.

De ha szidtam a holland buszokat, akkor engedményt kell tennem: a holland vonatok fantasztikusak. Tiszták, másodperc pontossággal indulnak, ha előfordulna mondjuk a köd vagy ilyesmi miatt olyan 2 vagy 3 perces késés, a vezető bemondja a tisztán érthető bemondókészülékbe a vonaton, hogy elnézést a kellemetlenségért, késni fogunk 2 percet, igyekszik Hoofddorp után behozni a lemaradást. Vagy ha valami miatt is le kell nagyon lassítania a vonatot a vezetőnek, netán a síneken megállítani, akkor pár másodpercen belül azonnal bemondják az okot. Hogy mondjuk áll előtte egy szerelvény és nincs hova begurulnia az állomáson, egy kis türelmet. SZóval bármi ilyesmi, és nem az van, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi is történt, meg időre menne... Itt legalább tudja, hogy mi van, és tudni lehet, hogy sokkal kiszámíthatóbb a vonatközlekedés. Szóval az itteni vonatok miatt nagyon meg vagyok elégedve, tényleg negyed óránként fel lehet egyre pattanni Amsti felé, és pikk-pakk ott van az ember. A peronokon még ilyen melegítő póznát is kitettek a fázós várakozó utasoknak, olyat, amilyet az ember kávézók kültéri teraszain szokott látni. Ez nagyon jófejség, mindig beállok oda. De persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon...iszonyatosan drága a vonatjegy. Az a rossz, hogy a kedvezménykártyát reggel nem is tudom használni, mert munkanapokon csak 9 után érvényes. Tehát marad a teljesáru szörnyen drága jegy. De sajna ebből a szempontból nem nagyon különbözünk, már otthon is förtelmesen drága a vonatköltség. Na jó, ennyit erről mára. Megyek meginni a teámat, mert szarul vagyok.

A hospiteeravondok varázsa...

Huhh, épp most volt itt a folyosónkon ma este egy "hospiteeravond"... Azt hiszem, már párszor írtam erről a tipikus itteni jelenségről. Ez az a hospitálós este, amikor egy koliban/albiban/folyosón/közösségben valahol megüresedik egy szoba, mert valaki elmegy, és a többiek keresnek a helyére új lakótársat. Most is így volt ez, Stephanie a folyosómról kiköltözik, mert a barátjával együtt fog Delftben lakni, mert vettek egy lakást ketten. A szoba meg nem maradhat üresen, ezért megy a hirdetésfeladás, arra jelentkeznek emberek, és van egy "hospiteeravond", amikor is a jelölteket egyszerre meghívják/megnézik a régi lakók. Eddig én csak a jelentkező szerepét ismerem, mert keservesen nehés volt szobát találnom, méghozzá hollandos (kolis)helyen... nos, most először vettem részt az egy helyen már régebb óta lakó emberkék hospitálás-szervező estéjéből. Nagyon érdekes és egyben "szar" tapasztalat is. Miért? Mert van egy 10 fős folyosón egy megüresedett szoba. Arra keresnek egy 10. embert, tehát csak egyetlen hely van. A hospiteeravondra meghívtak olyan 8 diákot, tehát 7 ember csalódva fogja elhagyni a terepet, hogy nem őt választották a "legkúlabbnak" vagy ilyesmi, aki a közösségbe beleillene a leginkább. Szar érzés elküldődni, én is átestem már rajta.

Nos, tehát az egész ilyen nevetős hangvételben, jó hangulatban kezdődik, leült minden új jelöltke meg mi is a konyhában, és akkor a jelöltek szót kapnak, mondjanak magukról valamit egyesével, ki mit tanul, mi érdekli, mit csinál, hobbik, stb... Mutassa be magát magyarán. És akkor így végigmegyünk mindenkin. Nagyon fura érzés, hogy nem kellett ma este gyomorgörccsel ülnöm, hogy jajajjjj, mindjárt nálam a szó, én következek, mit is mondjak magamról hollandul, holland fiatalkák előtt... wáááááá, ez annyira nehéz, és igen, abszolút izgul szerintem az is, aki anyanyelvű... Azután miután ez a beszélgetős rész lement, a Vrijheidslaanosok meg összedugták a fejüket, hogy ki legyen az a 3 ember, akit még egy körre itt tartunk... Ezért Moniek, aki az egész hospiteeravondot szervezte meg levezényelte, lerajzolta az emberkéket ahogy ültek, mert nyilván a neveket nem jegyeztük meg, és mindenki tett mellé egy pluszt vagy mínuszt.... annyira fura érzés, és szar érzés, hogy én egy vadidegen ember mellé, emberek mellé plusz vagy mínuszt kell, hogy adjak.... annyira szar. Mert nyilván nem lehet ezt így pár perc után megítélni, kit szűrjünk ki, vagy kit tartsunk bent. Mindenki 3 embert pluszozhatott be. Nekem egy lány tök szimpi volt, nyilván bepluszoztam, de hahaha, az első körben kiejtették. Tök szar érzés látni, hogy volt, aki viszont csak mínuszokat kapott tőlünk. Nagyon érdekesek ezek a dolgok, hogy valaki milyen jelzést ad ki magából egy ilyen szituációban. Valahol igazságtalan is a dolog, mert lehet, hogy valakinek csak rossz napja van vagy fáj a feje, vagy ilyesmi, és nem annyira szimpatikusan jön át, mint lehetne. De persze nyilván sok mindent le is lehet elsőre szűrni. Ahh, nem tudom. De nehéz volt végigélni az egészet. Főleg az a rossz érzés, amikor az első körben kiesetteket elküldjük. Wááá, mondani akartam volna annak a csajnak, hogy nekem tök szimpi volt, de ahh, nyilván nem ez számít, hanem hogy a közösség mit dönt. Szóval nem szóltam semmit, úgy maradtam. És akkor még egy kör jött. Három ember maradt benn, velük mindenki beszélgetett még egy kicsit, és akkor fél óra múlva összedugtuk a fejünket Wouter szobájában (hahaha, Wouter szobája az ilyen közösségi gyülekezőpont, ott mindig élet van, szól onnan a zene, és a srác mindig nyitva is tartja az ajtaját, szóval ilyen kimondatlanul evidens volt, hogy nála gyűltünk össze - jah és persze az ő szobája az enyémmel szemben van, ami abból jó, hogy az ő szobája van a legközelebb és állandóan benne vagyok a vérkeringésben, de néha pont ez is a túl sok). Noh de akkor vissza a lényeghez, végülis ment a huzavona, megint a plusz-mínuszokkal, hogy ki is legyen a befutó. A legvégén megbeszéltük, hogy melyik kettő emberke marad benn, akiből választunk. Mindenkinek kellett mondania egy nevet, és így, ilyen 5-4 szavazati arányban eldőlt, hogy ki lesz az új lakótárs... Annelies.

Hát, elég furcsa egy rendszer. Sőt, nagyon furcsa. Mert ilyenkor automatikusan visszagondolok az én decemberi hospiteeravondomra, amikor is engem választottak. Ilyenkor gondolok bele, hogy ezek az emberkék, Moniek, Wouter, Leonie, Guido, Jos, Madeleine és Michiel szintén ilyen plusz és mínuszokal döntötték el, hogy kit ejtenek ki, és hogy engem választanak. Nyilván volt kisebb vita is, ahogy most ma este is volt (tök érdekes volt megfigyelni, hogy kinek-ki volt szimpatikus, abszolút le lehetett vágni a dolgot - például meg mertem volna esküdni, hogy Guido melyik lány nevét fogja mondani, muhahaha, hát igen, vagy tényleg én vagyok itt a legöregebb a folyosón, vagy tényleg a férfiak és preferenciáik könnyen kiolvashatók a testbeszédből). De visszatérve önmagamhoz, nyilván anno decemberben volt szintén olyan, aki rám szavazott, és volt, aki meg nem. Jó lenne tudni, hogy ki szavazott rám és ki nem. Hahaha, érdekesek ezek a dolgok nagyon. Időközben Wouterral vagyok itt a leginkább jóba, bohó kis cuki gyerek, vele el tudok hülyéskedni. Kérdeztem is tőle az este után, hogy anno mikor engem választottak, akkor hogy volt a szavazás? Nem nagyon emlékezett, csak azt mondta, hogy ő anno nem rám voksolt, mert ismerőse volt egy másik jelentkező srác, szóval nyilván érthető ez. De az első naptól, hogy beköltöztem és jókat dumáltunk rögtön belátta, hogy milyen jó döntés is volt ez, hogy engem vettek fel - mondta ma este :))) tök jól esett. Hát igen, ez is mutatja, hogy elsőre nem is voltam neki mondjuk szimpi és tessék, most meg eléggé összehaverkodtunk (na persze jó, amikor ordíttatja a zenét, akkor mondjuk falramászok tőle :)) Mi mindebből a tanulság: ebből is látszik, hogy az első benyomások mennyire is tudnak hazudni. Szóval sajnálom a szimpi lányt, akit elküldtünk, és nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb embert vettük-e fel, de az tuti, hogy ilyen helyzetben nem lehet igazán jó döntést hozni, mert nyilván egyszerre többen is szimpik, egyetlen szobára... Ajjj, mekkora tapasztalat ez, hahaha, nem gondoltam volna, hogy eljön az a pillanat az életemben, amikor magyar létemre holland fejekből válogatok a többi lakótársammal együtt, hogy ki kerül be a Vrijheidslaan 300-as folyosójára... :D

ismét egy bejegyzés

Az elmúlt napok s hetek rengeteg mindennel teltek, szóval csak most vettem rá magam az írásra. Először is beteg voltam, ilyen hasi vírus volt hányással s lázzal, pont mikor beköltöztem az új helyre, azután pár nappal... El is mentem az orvoshoz, ahol kipengettem 50 eurót azért, hogy megnyomkodja a hasamat és kapjak egy hányás elleni gyógyszert. Olyan sokat nem segített igazából, hanem csak az, hogy kifeküdtem a bajt, az igazi segítség a kicsi lelkem megnyugtatása volt, hogy mégis egy orvosi rendelőben voltam. A doki rendes volt, még vérvételre is elküldött, de minden rendben. Érdekes, itt is kapsz beutalót, és át kell másznod a város túloldalára, hogy levegyék a véredet, aztán napokig tart az eredményre várakozás, amiről aztán telefonon érdeklődhetsz. A nevemet persze nem tudták leírni helyesen, amin csak nevetek, de mondjuk a biztosítómmal szeretném megtéríttetni az orvos költségét, ezért a számlát, amin rosszul szerepel a nevem,elküldtem a biztosítónak, de lassan 2 hete egy mukkot sem hallok felőlük, nemhogy utalnák a térítést... Szóval lehet, hogy mégsem olyan vicces, hogy elírták a rendelőben a nevemet! Grrrr. Nah de ez mindegy, csak bosszantó egy kicsit.

Nagyon jó volt viszont tapasztalatnak ez a betegség, hogy megismerjem a többieket, akik a folyosómon laknak. Szinte mindenki, akivel összefutottam a folyosón, nagyon kedves volt és segített, a kezembe nyomtak ilyen kis rágcsa-kekszet, hogy az könnyen emészthető, az egyik lány kamillateát hozott nekem, a szemben lévő srác, Wouter, megszervezte, hogy bevásároljanak nekem, amit akartam, szóval nagyon szimpatikusok, tényleg. És ez tök jó. Egész jól beilleszkedtem ide az elmúlt 3 hét alatt, amióta itt lakom, többször főztem már a konyhában velük, vagy vacsiztam másokkal, vagy punnyadtam a konyhában a kanapén valami gagyi "next topmodel" kiesős műsort nézegetve. Úgyhogy örülök, hogy itt lakom, annak ellenére, hogy néha azt érzem egy óvodába csöppentem. Mert nagyon kedvesek, de mindenki fiatalabb nálam, Wouterék például 20 évesek, hahaha, ami tök vicces, mert kisgyerekek módjára szoktak hangosan zenéthallgatni, és egyebek. De nem hisztizek ilyenkor, erre való a füldugó, nemdebár? Amúgy nem szokott annyira zavarni, lassan megszokom, hogy a hollandok ha beszélnek átlagosan (saccolom) 20 decibellel többet eresztenek ki a torkukon, mint a magyarok. De tényleg, hihetetlen, hogy milyen hangerővel való ordítozás megy itt néha a folyosón, és ők csak lazán kommunikálásnak veszik ezt. Igen, vannak különbségek, de azért nem vészes. És az tényleg nagyon jó, hogy itt emberek vesznek körül, mindig belebotlok valakibe a konyhában vagy a folyosón, és ez jó, mert ilyen családias a hangulat. Remélem ez csak egyre jobb lesz. Majd csinálok fotókat az új szobáról, ígérem, de most lusta vagyok, meg várom azt a napot, amikor szépen süt majd a nap, hogy úgy fotózzam le a fantasztikus, hatodik emeleti leideni kilátásomat...

Ami miatt elkezdtem most írni ezt a bejegyzést, az az, hogy tegnap néztük a tv-ben, volt egy ilyen Haiti-nak való jótékonysági est, ahol holland hírességek, miniszterek, a királynő húga, prinses Margriet személyesen ült több másik híresség között, a telefonvonalak mögött, ahol élőben ment a felajánlások regisztrálása. Közben ment az élőműsor, riportokkal, beszélgetésekkel, showelemekkel, az egész azért, hogy gyűjtsenek Haitinak. Ilyen szlogenekkel, hogy "nekünk itt NL-ban egy kicsivel kevesebb sót teszünk az ételünkbe, ott viszont az embereknek az az összeg egy életet jelent" - és hogy emiatt a jóléti nyugatnak segítenie kell. Annyira érdekes ezt látni, ahogy Hollandia önmagát jóléti nyugatnak definiálja. (Ami így is van, de érdekes ezt a tudatosságot látni). Szóval csak azért néztem az egészet, mert érdekelt, hogy mennyi jön majd össze. Nos, 83.5 millió euró. Nem tudom, hogy az olvasó mennyire van képben, én minden nap számolom még át az eurót a forintra a fejemben, szóval ez baromi nagy összeg!!!!! Szinte hihetetlen, igen, az átlag holland felemelte a telefont és az átlagos felajánlás összege ilyen 100 euró körül volt. Az nagyon durva, itt megtehetik az emberek, hogy családonként ennyi pénzt erre kiadjanak, feláldozzanak. Ami hozzáteszem, tök szép dolog. Hihetetlen... ez az összeg amit összedobott tegnap este Hollandia, 21 milliárd 710 millió forint átszámolva, Haitinak az újjáépítésére !!! Nem semmi eredmény, azt hiszem, és ilyenkor büszke vagyok a hollandokra, nagyon büszke. Akit érdekel az itt megnéheti a mai holland hiradót, amiben erről van szó. Érdekes egyébként, direkt figyeltem, hogy az elmúlt napok hiradóiban (mert mindig megnézem a magyar és a holland hiradót is, ha tehetem, - a magyart online) szóval az itteni hiradókban ennek az őrült nagy katasztrófának sokkal több időt szenteltek, vagy legalább átlag egy 10-15 perces riportot a félórás hiradóban! A Haitin lévő állapotok sokkal több figyelmet igényelnénak szerintem a magyar hiradóban is, az egyperces kis riportok láttán én eléggé felháborodtam, hogy mi az, ami főhír nálunk... Otthon nálunk nem erről van szó, hanem csak a szenzációról, ha megmentenek egy 9 napja a romok alatt lévő még élő embert. Szerintem ez szomorú, hogy az otthoni médiában mi az, ami bekerül a fókuszba, így párhuzamosan nézve eléggé ordítóak a különbségek.

Ezen felül van nagyon jó hírem is, tegnap megkaptam az állást, aminek az elmúlt hetekben a több körös interjúin voltam. Nagyon izgalmasan hangzik, komoly rendes pozíció, nem bevándorlók által ellátott munkakör, hanem sokkal normálisabb munka, de mégsem egy üvegkalitkás irodaházas, menedzserrrrr-tudatú, orrfenhordós banda, akik alkotnak egy Magyraországon oly gyakori jelenségként előforduló, önmagukat az egekig magasztaló nagyon divatos huszonéves emberekből álló munkakörnyezetet, egy gazdaságis levegőjű multi borzalomban. Nem, ez nem ilyen, hanem egy kreatív és dinamikus társaság, egy kimondottan szimpatikus és nekem való légkörű helyen. A kollégáim mind hollandok lesznek vagy skandinávok. :))) És ugyebár belecsöppenek a televíziózás világába. Ami roppant izgalmas. Talán a bölcsészkedés mellett ezzel valami tapasztalatot is szerzek majd és irányt adok az irodalomelemezgetős-de-megélni-belőle-azt-nem-lehet eddigi életformámnak. Kőkemény lesz, heti négy nap, szerda-csüt-pént-szombat, ingázással Leiden és Amszti között, de ez jó lesz, komoly munka, megint mellé egy szakdoli, huhuuu, nem aprózom el most sem a dolgokat. Nagyon örülök, és hálás vagyok a lehetőségnek. Másfél héten belül kezdek, februárban, csupa-csupa izgalom és móka és kacagás. A legjobb az egészben, hogy Amsti kikötői negyedében, északon van a hely, és ezért komppal kell naponta negyed órát oda és majd vissza utaznom, át a vizen, hihetetlen látvány! :) A kompból láttam egy régi szovjet tengeralattjárómaradványt is, amit nem tudom, hogyan állítottak oda, de nagyon érdekes látvány. Főleg, mert rengeteg madár fészkel rajtuk, és vicces, ahogy a holland tengeri nagy madárpopuláció a rozsdás fekete fémelemeken éli életét. Majd nyomok fel képeket. Noh, ezeket a jó híreket akartam itt megírni. Majd nemsokára rakok fel update-eket a szobámról is.

új fejezet

Régen írtam bejegyzést. Ez sokmindennek köszönhető, főleg a leideni stressznek és a november végi/december eleji egyetemi bekeményítésnek. Azon a két héten lenyomtam 2 hatalmas (!!!) egyenként több, mint 45 perces prezentációt, egy háromórás didaktika vizsgát, aminek a végén úgy éreztem magam, hogy egy tank sétált át az agyamon, aztán ezen kívül a szokásos készülés, riportolás és beadandók. Mindemellet a szobakeresési őrület a tetőfokára hágott, ugyanis januártól mennem kellett a Hogewoerd-i szobámból. (Csak úgy zárójelben hozzáteszem: Hála az égnek!!!)

Borzasztó nehéz a szobakeresés, ha az ember nem egy minimum 180 centis, szőke, 20 éves, Quintusos, vagy Augustinusos, vagy Minervás lány... Ugyanis a legtöbb koliba hospiteeravond-ot, azaz ilyen hospitálós, megnézzük-és-kivesézzük-a-szerencsétlen-szobakereső-diákot-estet tartanak. És az embernek esélye sincs bekerülni így egy olcsó, hollandok által lakott koliba, ha a fenti paramétereknek nem felel meg. Én egyiknek sem teszek eleget, úgyhogy ne csodálkozzon senki, hogy olyan kb. harminc szobahirdetésre küldött reakciómból olyan két vagy három válasz érkezett, azok is elutasítóak. Egy helyre meghívtak még novemberben, amiről részletesebben be akartam számolni. Egy Augustinus-ház volt. Huhh, igazi culture shock az, amit az ember egy ilyenen átél. 10 bennlakó diák meghív 10 jelöltet egy meghirdetett szobára, és amíg a 10 már bennlakó diák magát seggrészegre issza, hülyébbnél hülyébb és néha megalázó kérdéseket tesz fel a 10 jelöltnek. Például, Mitől lesz a koli több az jelenlétedtől/mit nyújtasz a közösségnek? vagy Milyen attrakciót, speciális "mutatványt" adsz majd elő a karácsonyi vacsorán? vagy Milyen koncepciós party ötletet javasolnál a következő Augustinus buliba? vagy Te is tag vagy már? vagy Mi a kedvenc állatod és miért?... Inkább nem is részletezném, annyira szánalmasnak tartom az ilyen jellegű, egyetemi gólyatáborokat idéző szelekciós kérdéseket. Könyörgöm, egy szobáról van szó, ahol az ember alszik, és jó esetben spontán (!) barátkozik a lakótársakkal. De persze az ilyen házakban olcsó a szállás, sokkal olcsóbb, mint a nemzetközi diákos kolikban. Arról letettem, mert nem akarok nemzetközis emberekkel élni (ott nem fejlődik a hollandom) és eleve ott nemzetközi is az árszínvonal, és én nem vagyok hajlandó 70%-kal többet fizetni egy koliszobáért, mint egy holland diák a holland kolikban...

Szóval az ilyen holland diákegyesületes XYZ-Házakba való költözésről lemondtam. Kétségbeesve kerestem tovább azért, és az utolsó héten karácsony előtt, mielőtt jöttem volna haza látogatóba, megoldódott a probléma egy nagyon szimpatikus koliban, a Vrijheidslaan-on. Hollandok között, kicsi a szoba, sőőőt, elég kicsi, olyan 11 - 12 m2-re saccolom, de nekem tökéletes lesz. Ami a legjobb: emberek lesznek mellettem és körülöttem. Nem fogok ordítani remélem többé a leideni magánytól. A folyosón tízen laknak, fele fiú/fele lány, kedves és szimpatikus társaság. Nem tartozik a koli sehova sem, ami a diákegyesületeket illeti, és elég nyitottak ők itt a hatodik emeleti folyosónkon, hogy befogadjanak egy embert, aki nem szőke, nem 180 centi, nem 20 éves, nem holland...

Igazán nagyon örülök az új helyemnek. Tegnap át is költöztem végre, hatalmas munka volt. C szülei segítettek autóval, aztán el kellett menni az IKEÁba is, bevásárlást tartani, mert a szoba sajnos bútorozatlan, azaz helyesbítek: van benne egy rozoga barna legalább 30 éves hűtőszekrény, és az embernek az az érzése, hogy még a vasfüggöny mögül csempészték át ide. Noh de a viccen kívül, sajnos nagyon hangosan működik, és ha egy 12 m2-es szobában egy ilyen hűtővel kell aludnod, az nem éppen a kellemes kategóriába tartozik. Hajnali 2-kor nem bírtam tovább és kihúztam a konnektorból, nem törődve azzal, hogy megromlik a doboz tej, ami benne van. Ja igen, ettől amúgy sem kell rettegnem, mert hogyha a tejet a padlószőnyeg közepére teszem le, akkor sem romlik meg, mert a szoba jéghideg itt is. Azaz, nem jéghideg, hanem olyan 15 fokos, dehát abban nem lehet rendesen aludni, a hollandoknak meg úgy látszik lehet... nekik ez a normális. Mert január 4-e van, és minusz fokok röpködnek odakint, de éjszaka a koliban lekapcsolják a fűtést központilag, éjfél és reggel 7 között nincs fűtés. Sehol. A hollandok erre azt szokták mondani, hogy "dehát úgyis csak hidegben lehet finomat aludni"... pfff... Nekem a 20 fokban lévő "hidegbenalvás" a tökéletes, de ők a 20 fokot már leszaunázzák, és nekik a 15 fokos alvás a kellemes hideg, a 20 fok az már a kánikula. Hát komolyan mondom, grrr... Muszáj lesz vennem ilyen hősugárzót. De pont most adtam ki egy csomó pénzt új bútorokra, még úgyis, hogy a legolcsóbb darabokat pásztáztam végig a szememmel. De muszáj volt. Hát igen, sajnos ez itt így szokás, hogy a koliszobák nagy része bútorozatlanul áll. Holnap jönnek megint C szülei, és segítenek nekem összeszerelni a két könyvespolc-szekrényt, az íróasztalt és a széket, és berendezni a szobát. Most perpillanat a dobozhalmok felett ugrálva lépkedek a padlószőnyeg-szigetek között. Kellemes :) De a szoba amúgy tök jó, sárga a fal, bordó a padlószőnyeg és bordó a függöny. Meleg színek. Ez fontos. Ahh, de még rengeteg mindent kell vennem, bele sem merek gondolni (szemeteskosár, fogas, akasztók, konyharuha, tálak, hosszabbítók, még vagy két lámpa, és a többi, és a többi apróság, ami egy üres szoba otthonossátételéhez kell). Ja, és apropos, csak úgy megjegyzem: ez volt a hetedik költözésem bő egy év alatt. Azért ez eléggé durva és embertelen és már elegem van.

Örülök, hogy újra itt vagyok Hollandiában, így karácsony után. Ez a karácsony életem legszörnyűbb élményei közé fog tartozni. Sokat tanultam azt hiszem. Ezért is írtam a címben, hogy egy új fejezetet szándékozok kezdeni. Ezzel az új szobával, ezzel a költözéssel és atmoszférával, és remélhetőleg egy új állással, ami kilátásban van, de többet nem árulok el még róla. Legyen annyi elég, hogy ma voltam interjún, és nagyon jó volt. A lényeg: 2010-ben megszületik egy még az eddigieknél is erősebb Etus. Punktum.

Noh, még egy apróságot a végére, ami annyira finom kis részlet, hogy nem maradhat ki. Az új koli kiesik a centrumból, a napi biciklizéssel töltött percek száma így meg fog minimum három-négyszereződni. Ami nem baj, jót tesz. Igen, jót tesz ez, de nem akkor, hogyha az ember jéghidegben, netán hóban kell, hogy tekerjen. Ma történetesen szakadt a hó. Meglepő, mert itt nem szokott megmaradni, hát ez most megmaradt. Utána enyhült az idő, és a hószakadást felváltotta ilyen esős-havas nedves trutyi, ami hullik fentről. Így estére szépen ez ráfagyott a frissen esett hórétegre és mostanra Leiden egészét, az összes aszfaltot jégpáncél borítja. Jöttem én már le a Szemlőhegyről jeges úton a kerítésekbe kapaszkodván, araszolgatva, de akkor két lábon voltam, most viszont két keréken vagyok. Ami huhuhuuuu, életem egyik legizgisebb élménye. Nem tudom, próbáltátok-e valaha, milyen érzés jégen biciklizni. Nem a normális jégre, hanem az ilyen ónos esős úton rögösre odafagyott buckás jégre gondolok. Kvázi életveszélyes. És persze nekem ma este be kellett mennem a centrumba, átadni a csajszinak a kulcsot, akitől a Hogewoerd-ot béreltem, mert ma este jött haza. Ilyen trutyi időben nem volt kedvem 40 percet sétálni, ezért bicajra ültem. Muhahahahhaa... nem akarom leírni mekkorát estem az aszfalton. A kormány egyszer csak úgy döntött, hogy jobbra kicsúszik a kezem közül, olyan gyorsan, mintha valaki kirántotta volna a biciklit alólam, szó szoros értelemben kicsúszott alólam a kerék, azaz oldara dőltem, brutális volt. Szerencsére nem jött utánam autó. Na az lett volna a brutális. De még egy kicsit ültem a jégen, mert a hátsómra pottyantam, ami nem kellemes érzés. Sőt kimondottan fájdalmas. De ez van, edzem magam. Ezek után nem mertem felülni a bicajra és toltam inkább magam mellett, így haladtam. Mondanom sem kell, így is majdnem elestem két lábon. Én ilyen hatalmas egybefüggő jégtükörré fagyott aszfaltvárost még nem láttam soha. Képzeljétek el a legszörnyűbb ónos esős élményeteket és szorozzátok be 100-szal. Komolyan, ilyet még nem pipáltam, ahogy toltam a bicajt láttam, hogy sokan a hollandok közül tolták a bicajukat szintén maguk mellett. És ilyet ritkán látni, hogy egy utcányi biciklista hollandus az őrült süvítés helyett tolja a bicajt maga mellett. Hahaha, valahol nagyon vicces látvány volt.